Nagy Mária Magdolna: KÉRDÉSEK

Megjelent a Sikeres Nők c. folyóiratban

1. Mint szakember, optimistán vagy pesszimistán látja a jelenlegi pszichiátriai ellátás helyzetét?

Az országos intézetek ( A nagy múltú Országos Pszichiátriai- és Neurológiai Intézet és az Országos Addiktológiai Intézet ) bezárása nagy érvágásként érte a szakmát, hiszen ezeken a helyeken speciálisabb feladatok ellátására is volt lehetőség és kialakult hagyomány, melyet nehéz új talajban meggyökereztetni. Legalábbis nem megy egyik napról a másikra. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy a társadalom ma új elvárásokkal fordul a pszichiátria felé, egyfajta holisztikus szemléletet is elvárva, egy átfogó és ugyanakkor az egyediséget tiszteletben tartó emberképet követelve, ami a szelid elvű természetgyógyászatnak is sajátja. Tehát, hogy a teljes embert fogadjuk el: társadalmi, lelki, szellemi, múltbeli, jövőbeni baágyazottságával együtt, és ez nem könnyű feladat. Mindenesetre széles látókört, nagy szivet és meglehetős türelmet, partneri viszonyt kiván, emellett folyton megújulni vágyó tudást. Mindamellett azt gondolom, hogy nagyon sok kollégámban megvan erre az adottság, hiszen ma Magyarországon elég sok jólképzett, tapasztalt és mindenirányú párbeszédre nyitott, konstruktiv pszichiáter dolgozik.
Olyannyira, hogy Dániától Franciaországig keresnek meg bennünket állásajánlatokkal, és sajnos a megélhetési lehetőség perspektivája többeket külföldre kényszerit. De, hogy a témánál maradjak, ilyen humán erőforrásokkal én alapvetően optimista vagyok, persze azt nem látom át, hogy ezek a kollégák mennyire leterheltek, és mennyire jut elég idejük a gyógyszerfeliráson kivül másra is, hiszen én elég régóta leszakadtam a pszichiátria fő áramlatától és az addiktológia "vizein" kötöttem ki.
Azt azonban hadd emlitsem meg, hogy véleményem szerint a magyarországi pszichiátriai gondozóhálózat- minden orvosolandó hibájával együtt- egy olyan hungarikum, amit bátran átvehetne tőlünk Európa, bár nem kétséges, hogy megújulásra és segitségre szorul, mert jelen állapotában egyre nehezebben működőképes.

2. Napjainkban talán legismertebb és leggyakoribb betegsége a depresszió és a szenvedélybetegség. Hogyan gyógyitható- ha gyógyitható- a depresszió, és szenvedélybetegség? Örökölhető, vagy bizonyos élethelyzetek segitik kialakulását?
A depressziók esetében érdemes két csoportra osztani a betegséget. A nagyobbik csoportban a biológiai, genetikai meghatározottságnak alig van szerepe a sérülékenységben. Ők azok az enyhe-, vagy közepesen súlyos depressziós betegek,kliensek visszaesésakiknél a kognitiv- és viselkedésterápia ugyanolyan hatékonynak bizonyul, mint a gyógyszeres kezelés, ráadásul- mivel a pszichoterápia a mélyben megbújó okokkal dolgozik- ezen kliensek visszaesésének valószinűsége is csekélyebb, mintha csak gyógyszert kaptak volna. Tehát hosszútávon is jobb a kórkimenetel.
Természetesen vannak olyan biológiai megalapozottságú depressziók,melyek gyógyitásához elengedhetetlen a gyógyszeres terápia. A kognitiv- és viselkedésterápia ezekben az esetekben is segithet abban, hogy jobban fel tudják dolgozni élményeiket, illetve hogy megtanulják kezelni a környezeti stresszt, amelynek szinte minden pszichiátriai betegség megjelenésében komoly szerepe van. Egyrészt provokálhatja egy betegség indulását, vagy súlyosabb lefolyásúvá tehet egy már meglévő zavart.
Érdekes, hogy nem lényegtelen a beteg saját gyógyulási képe sem.aki inkább a gyógyszerekben "hisz", annak jobban beválik a gyógyszer, aki a pszichoterápiában látja a gyógyulás útját, az indokolt, hogy ilyen gyógymódban részesüljön, ha erre mód van. Ugyanazok a pozitiv agyi változások zajlanak le mindkét út során, de ezek a kezelések nem vagy- vagylagosak, jól kiegészithetik egymást. A gyógyszer megadhatja azt a kezdeti könnyebbséget, ami megelőlegezi a későbbi sikert, hiszen nagyobb kedvvel lát neki dolgozni a problémákon. A kognitiv terápia elmélete szerint a világhoz való hozzáállásunk befolyásolja hangulatunkat és azt, hogy hogyan küzdünk meg az akadályokkal.. Van aki kihivásnak tekinti azt, ami a másik embert megbéklyózza.

A kérdés másik részére válaszolva: Az alkoholbetegség egy olyan viselkedési plussz /ti. megfogja azt a bizonyos poharat és a tartalmát elfogyasztja /, amely mögött egy csomó viselkedési minusz bújik meg. Pl. készséghiány,a stresszel való megküzdés nehézségei, kognitiv -és érzelmi tényezők. Ezeket tudjuk korrigálni pl. a kognitiv- és viselkedésterápiával, még abban az esetben is, ha néminemű genetikai alapú sérülékenységet nem tudunk kizárni. Természetesen az alkoholbetegségségnek is vannak olyan állapotai, amelyek gyógyszeres segitség igénybevételét teszik szükségessé bizonyos ideig.

3. Nézzük a leggyakoribb függőséget: alkohol. A kigyógyuláshoz nem elég az akarat? Szükséges a segitség? Mikor eredményesebb egy terápia? Öngyógyitás, vagy külső segitség révén?

Igen, az alkohol az a fogyasztási termék, aminek akkora társadalmi kára van az esetleges előnyeivel szemben, hogy ha ma "találnák fel", nem is lehetne élelmiszerként "piacra dobni". Persze- megjegyzem - más a megitélése annak a francia borfogyasztónak, aki a vacsorához lágy mediterrán bort fogyaszt kultúráltan egy-egy pohárral, mint azé, aki nagyobb mennyiségben használja a szert, pláne rendszeresen, mert nála nagy kockázattal fognak kialakulni idővel belgyógyászati szövődmények. Nálunk sajnos a többi ital kiszerelésének és alkoholtartalmának növelése is ez irányba mutat.
Régebben az alkoholistát akaratgyengének minősitették, erről szólt a betegség ún morális modellje. Ma már az akarat fogalmát nem kezeljük ilyen átfogóan. Ahhoz, hogy megértsük, hogy mire is gondolok tulajdonképpen, elég ha azt nézzük, hogy ma Magyarországon a vezető halálokokhoz olyan belgyógyászati betegségek vezetnek, amelyek kialakulásához jelentősen hozzájárulnak életvezetési zavarok is, pl. elhizás, nem megfelelő minőségű táplálkozás, dohányzás stb.
De nem is kell ennyire messzire mennünk : ha mindannyian körülnézünk házunk portáján, rá kell döbbennünk, hogy rengeteg olyan szokásunk van, amin megpróbálnánk változtatni, de ez legtöbbször az elhatározás szintjén marad. A belátást tehát nem feltétlenül követi valós változtatás. Nos, igy már vethetünk-e követ az alkoholbetegekre!?
Az más kérdés, hogy az alkoholista karrier végén valóban azt látjuk, hogy az alkoholbeteg sodorhatóvá, tartás nélkülivé válik, de ez már szinte a végállapot.
Visszatérve a kérdésre: természetesen vannak olyan emberek, akik az első komoly figyelmeztető jelre, vagy háziorvosuk nyomatékos felszólitására azonnal leteszik a poharat. Jó lenne, ha pl. a sebészeteken, ahol valamely sérülés -pl.elesésből származó kéztörés-hátterében felmerül az ital szerepe, a kollégák alkalmaznák az un. rövid intervenciós technikát. Ez, ahogy a háziorvosi figyelmeztetés esetében is láttuk, alkalmat adna a betegnek a problémával való őszinte szembenézésre. A módszer ráadásul olcsó és könnyen megtanulható.
Kérdése második felére válaszolva: a tapasztalat azt mutatja, hogy jó ha van professzionális segitség. A pszichoterápia során szerződést kötünk a beteggel és együttműködése esetén garantáljuk is az eredményességet. Természetesen én nem akarom az öngyógyitás jelentőségét csökkenteni. Ez is nagyon fontos. Söt: az önsegitö csoportok egyik legfőbb erénye éppen az, hogy a beteg kompetenciaélményét nem rombolja le, sőt önbizalmát folyamatosan erősitve, növeli is azt. Megjegyzem ez egy jó terapeuta esetében is igy van.

4. Feltétlen követelmény, hogy az alkoholfüggő beteg teljesen lemondjon az italról? Elképzelhető egy alkoholfüggő esetében a nem iszom, csak alkalmanként gyakorlat? Lehet ezt gyógyulásnak nevezni?

Az alkoholbetegek ellátásában nincsenek kemény követelmények. Vannak un. alacsony küszöbű ellátóhelyek, ahol akár italos állapotban is segitséget nyujtanak, ha azt látják, hogy a kliens gyógyulni szeretne. Pszichoterápia esetében is csak részcélként merülhet fel az absztinencia, az igazi cél a személyiség fejlesztése. Az alkoholprobléma különböző alcsoportokra oszlik, és igen, vannak olyan speciális esetek, ahol nem is kell az absztinenciára törekedni: elég például a klienst felvilágositani, hogy italfogyasztását mérsékelje és igy átkerüljön az un. alacsony kockázati csoportba, ahol már nem kell attól félni, hogy komoly károsodást okoz nála az alkohol használata.
A nagy kockázatú italozók esetében (1-2 pohár italnál napi rendszerességgel többet fogyasztók), amikor 10-15 év múlva szinte biztos, hogy belszervi szövődménnyel kell számolnunk, vagy problémás ivásnál (pl., amikor valaki ittas állapotban volán mögé ül, vagy gyógyszerszedés mellett fogyaszt szeszt orvosi utasitás ellenére), illetve kontrollvesztőknél ("határ a sárga föld"), bizony úgy kötünk terápiás szerződést pszichoterápiára, hogy vállalja az abstinenciát, másként csekély a valószinűsége a terápia sikerének.
Természetesen ebben az esetben a visszaeséseket, amennyiben motiváltságát a gyógyulásra fenntartja, csak botlásnak tekintjük, amelyekből még tanulhatunk is. Ilyenkor a felépülési utat ne egy körforgásnak képzeljük el, sokkal inkább egy spirálisan csavarodó csigalépcsőhöz fogható,ahol a fordulókban nem oda érünk vissza, ahonnan elindultunk, annál egy szinttel magasabbra jutottunk, mégha- két dimenzióra redukálva a nézőpontot- ez másként látszik is.
Mi addiktológiában jártas pszichiáterek tudjuk, hogy ennél a betegségnél a visszaesés szinte természetes. De visszakanyarodva a kérdéséhez, a vállalható célokat mindig egyénre szabva kell felállitanunk, és figyelnünk kell arra, hogy a kliensünkkel való együttműködésünk a kollaborativ empirizmus jegyében valósuljon meg, ami azt jelenti, hogy közösen teszteljük a valóságot a cél felé haladtunkban, és igy folyamatosan látjuk, hogy esetében mi működik és mi nem. Ebben a folyamatban tehát ő ugyanolyan szakértő mint mi, Bár mi hozzuk az általános tudást, de a saját gyógyulási útjának ő a tudósa, csak vele együtt juthatunk a gyógyuláshoz, nem vonszolhatjuk őt a mi elképzelésünk nyomvonalán.

5.
Olvasva honlapját, látom, ön is ir, többek között verseket. Vallja, az egyik legeredményesebb terápiás módszer, a művészet. Hogyan képzeljük el?

Bár több terápiás módszert ismerek, a lelkem legmélyén mégis jungiánus szemléletű és szellemiségű vagyok. Hiszem, hogy az ember a végtelenség gyermeke. A művészet az ide nyiló egyik ajtó. A pszicoterápia is egyfajta művészet, hiszen értő művelőit a nyitottság, a rácsodálkozni tudás jellemzi. A művészeti terápiák ún. közegterápiák. Csoportban való művelésük növeli a szociális érzékenységet és csökkenti az elszigetelődést. Az alkotás, az önmagára találás katartikus erejét adja. A művészet nemcsak alkotási folyamatot jelent nálam, hanem egyfajta látásmódot, ami a hétköznapjaimat is áthatja. A művészek szinte szerelemmel szeretik a világot.
Ma már nem gondolkodom rajta, hogy milyen nyomot hagyok magam után itt a Földön, sokkal nagyobb kérdés hogy mit alakitok magamon. Hiszem, hogy a körülöttem levő világot is ezzel tudom leginkább formálni. Valahol olvastam, hogy nem az a cél, hogy túléljük a viharokat, hanem, hogy megtanuljunk táncolni az esőben.

6. Pszichoterápiás ars poetikája: szeretnék másokat saját erejükre és felelősségükre ráébreszteni. Nehéz? Hogyan képzeljük el?

A pszichoterápia egy folyamat. Ennek a folyamatnak a menetéért a terapeuta felel, az eredményességéért azonban legfőképp a beteg . Én azt szoktam mondani, hogy én maximum 49%-ot adok, de legalább 51-et tőle várok el. Fontos, hogy a kliens motivált legyen a változásra.Ez a siker legfőbb záloga. Máskülönben a nagy erőfeszitésben csak a kezelő fejlődik és nem a beteg. Az mindig gyanús, ha valaki mérhetetlenül hálás a terapeutájának, ha úgy érzi: mindent csak neki köszönhet. Lényeges, hogy úgy vezessünk terápiát, hogy hagyjuk, hogy a kliens érezzen rá a benne zajló mechanizmusokra, és a belőle fakadó megoldásokra, és a terapeuta maradjon meg katalizátor szerepénél, ne akarjon mindenáron előtérbe kerülni a beteg kárára. Fontos persze, hogy olyan emberre bizzuk magunkat, aki erre méltó, hiszen "gyümölcséről ismerkszik meg a fa. ", de a gyümölcsben is benne rejlik ugyanaz az erő, az ő része is fává válás lehetősége és nagysága.

7. Mint pszichiáter, hogyan értékeli saját életét? Tudja-e önmagát "kezelni", hogy helyes döntéseket hozzon? Mi a véleménye a sikerről?

Életemet sikeresnek értékelem, mivel az "igazak álmát" tudom aludni.
Mit érne pénz és a hangzatos siker látszatvalósága, ha ezt nem tehetném!? Úgy érzem egységben vagyok önmagammal. Nem okoznak nagyobb gondot a döntések. Amit vágyok és értékesnek tartok, afelé a cél felé lépéseket is teszek.
Persze életünk sok külső körülményén nem tudunk azonnal változtatni, én azonban mindig kész vagyok tesztelni, hogy ez tényleg igy van-e.
Ma a sikerességet másként mérik, mint ahogy én vélekedek róla. Az emberek soha nem hittek ennyire spirituális célokban, a létezés folytonos megújulásában, létmódjukban mégis annyira jellemzően materialisták. Elveszik, ami úgy érzik jár nekik itt és most, nem nézve a hosszú távú következményeket.

Sikerkönyvek irják, hogy minden a tiéd lehet, a világ bősége kimerithetetlen, a lelkünk mélyén ugyanakkor rettegünk. Betörnek az ellentétes irányú kollektiv félelmek. Ezért van olyan nagy sikerük a katasztrófafilmeknek.
Az értékek zavarossá váltak, az a láthatatlan irányvonal, ami a régi ember életét áthatotta, mára szétfoszlott. Számtalan irányba lehet elindulnunk,akár tévelyeghetünk. Én azonban Jung nyomán vallom, hogy létezik egyfajta belső iránytű, és erre ráhagyatkozva teljesedhet ki az életünk. Úgy, hogy ne legyünk mások kárára. Hiszen létezésünk nem csak "faltól falig szőnyeg", belőlünk indul ki a jövő, és létfeladatunk a jobbitás. Jobbitani pedig leginkább önmagunkon tudunk, a többi már magától megtörténik Ez a legjobb befektetés, ami bár nem térül meg azonnal, de bűneink miatt legalább nem fizetnek meg az utódok. A legsikeresebb azonban nem a munkám, hanem a csodálatos gyerekeim miatt vagyok!